Breaking up and down

Gondolkoztam rajta, hogy hogyan meg mint írjam le a hétvégén történteket, mert alapvetően szeretném megosztani, csak kicsit attól tartok, hogy hiába írom én le legjobb tudásom szerint, nem fogja ez úgy visszaadni a dolgokat, mint ahogy a valóságban voltak. Mert mondjuk példának okáért valaki mondott valamit, de nem mindegy, hogy hogyan mondta, stb, és ezt nehéz írásban visszaadni. Főleg ennyire tömören. De a lényeg, amit mindenképp szeretnék leszögezni még az elején, hogy Gill tényleg kicsit más, mint a többi koreai, engem erről meggyőzött, most lehet gondolni, hogy naiv vagyok, de én tudom, amit tudok. :-))

Hát szóval Kanakoval jöttünk vissza Puszánba busszal múlt vasárnap és Gill már küldte az sms-eket, sőt már indulás előtt is folyamatosan arról beszélt, hogy így meg úgy fogok hiányozni, és hogy jöjjek Szöulba megint mihamarabb és hogy majd ő is próbál jönni Puszánba stb stb. Nem tudom, én mondjuk el tudom képzelni, hogy van olyan ember, aki így működik, hogy hiába van neki valaki, ha egy pár napig nincsen 2 méteres közelségben akkor már rosszul érzi magát, én mondjuk az ilyesmit elég jól el tudom viselni, úgyhogy nem is írtam neki vissza semmi olyat hogy i miss u too, hanem csak olyasmiket hogy cheer up vagy ok see you next weekend. dehát ő folyamatosan nyomatta a dolgokat. Mindennap felhívott 5-ször, néha már egy óra után úgy kellett letennem, hogyha nem teszem le, elkések valahonnan. És tényleg elképesztő, hogy mennyire mindenről egyezik az izlésünk meg a nézeteink, meg tényleg mindenről úgy el tudtam beszélni vele, mintha ezer éve ismernénk egymást. És azzal borított ki a legjobban (jó értelemben), hogy annyira udvarolt, de annyira durván tényleg, hogy nem tudtam, meg persze valahol legbelül nem is akartam ellenéllni neki. Ha mindezt valaki playboy stílusaban csinálja, amit ismerek és egy pillanat alatt levágok, akkor nem hat meg, sőt ellenszenvet kelt, de nála lehetett érezni, hogy őszinte. Szerdán valami kapcsán elkezdett házasságról beszélni, és rögtön mentegetőzött is hogy nem úgy értette hogy most rögtön csak hogy milyen jó lenne majd, meg hogy milyen jó lesz nekünk és milyen boldogok leszünk, és folyamatosan csak mondta a terveit és az elképzeléseit és hogy minden milyen fasza frankó lesz. Csütörtökön dél körül még úgy egyeztettünk, hogy pénteken nyelvórá után megyek Szöulba és találkozunk, és vasárnapig ott maradok. Aztán estefelé egyszercsak írt egy sms-t, hogy valamiről szeretne velem nagyon komolyan beszélni. Kérdeztem hogy miről, kicsit tartottam tőle, hogy ez most jó vagy rossz-e. Visszaírta hogy "i have argued wiz dad about you very seriously hu... so hard to tell u this...". Akkor felhívtam és elmesélte, hogy retek módon összeveszett az apjával és fogalma sincs hogy most mi legyen. Mert hogy ő nagyon szeretne járni velem, de az apja nem engedi. Kérdeztem, hogy bazdmeg, hány éves vagy Te, nem harminc? Azt mondja de, csak még bizonyos okokból kifolyólag (amikről én persze tudok, csak hosszú lenne kifejteni) nem tud most elköltözni otthonról, és ráadásul az apja vállalkozásában dolgozik amig befejezi a képzést amire jár. Tehát nincs választása. Erről vitáztunk egy sort, aztán hagytam hadd gondolkodjon magában. Másnap (pénteken) órán alig tudtam figyelni. Koradélután beszéltünk. Előadta, hogy rettentően sajnálja, de most inkább ne menjek, mert nem tud találkozni velem. Hát gondoltam ez fasza. Később délután írt hogy mit csinálok. Mondtam hogy semmit. Felhívtam, megint vitatkoztunk, kérdeztem, hogy miért mondta el az apjának, ha tudja, hogy milyen, erre azt mondta hogy jobb reakcióra számított a részéről, mert hogy már volt ugyanilyen balhé de az régen volt és hogy ő remélte hogy azóta már engedékenyebb lesz. Kérdeztem hogy apád tudja, hogy Te egyáltalán nem akarsz koreai nőt feleségül? Azt mondta, szerinte tudja, de ez nem azt jelenti, hogy nem fog mindent megtenni, hogy mégis az legyen. Aztán megmondtam neki, hogy felmegyek Szöulba és ezt megbeszéljük, mert nem vagyok hajlandó ilyen dolgokról telefonban értekezni, meg főleg arra várni napokon meg heteken keresztül hogy ő abban a csökevényes koreai férfi agyában mit talál ki, hogy mi lenne a legjobb mindenkinek. De azt mondja, ne jöjjek, mert ő nem érdemli meg hogy ennyit utazzak miatta mikor semmit nem tud nyújtani cserébe. Kérdeztem, hogy nem akar látni? Azt mondja nem a faszt nem, mindennap akar látni, csak hogy ez nem járja, hogy én ilyen sokat utazok, hogy odamenjek, és hogy ő meg alig tud elszakadni otthonról, hogy találkozzunk. Na gondoltam, csak ez hiányzott, egy nyafogó 30 éves óriáscsecsemő. Mondtam mégegyszer, hogy odamegyek. Végül beleegyezett. Úgy volt hogy busszal megyek, de csodák csodája a koli előtt összefutottam Kanakoval, aki épp Tedzsonba igyekezett és kérdezte hogy hová megyek. Mondtam hogy Szöulba. Mondta hogy ő vonattal megy Tedzsonba, és miért nem megyek vele, mert a vonat úgyis Szöulig megy. Ez jó ötlet volt, úgysem nagyon akartam egyedül lenni. Írtam sms-t Gill-nek, hogy ne a buszállomásra jöjjön, hanem a Seoul Stationre 23:55-re. Visszaírt, hogy éjfél körül ott lesz. Megérkeztem, és kisvártatva sikerült megtalálni egymást. Akkor annyira jó volt újra látni, hogy el is felejtettem, hogy miért jöttem ide. Kész, ha meglátom, el tudom felejteni, hogy van rossz is a világon. Elmentünk egy motelbe és ott beszélgettünk majdnem egész éjjel. A Seoul Station környékén lehet ilyen gyanús ajummákba botlani, akik a prostiknak adják ki a szobákat, úgyhogy általuk tudtunk olcsó helyet találni. Én akkor még reménykedtem kicsit, hogy talán .... TALÁN meg tudom győzni, hogy megérné együtt maradni, bár valahol racionálisan meg már tudtam hogy ez már csak halottnak a csók.
Gill előadta a családja történetét talán a koreai háborúra visszamenőleg, például hogy az apjának Dél-Koreában egyetlen élő rokona sincsen, és ha Észak-Koreáról látott TV-műsort, akkor mindig nézte a háttérben az arcokat, hogy ott van-e valaki a családjából és nem fogta fel, hogy ennyi idő után már fel sem ismerné őket meg hogy már biztos nem is élnek. Mesélt a saját gyerekkoráról is és hogy milyen nehéz volt a családnak, mert hogy ő már 2 lány után a harmadik gyerek volt és megis megtartották, és felnevelték, valamint hogy ő egész életében engedetlen gyerek volt és soha nem vette észre, hogy az apjának milyen nehéz, pedig fater mindig csak a legjobbat akarta neki. Aztán mesélt még a nagyon-nagyon kislétszámú és rossz véget ért nőügyeiről is, meghogy miért szökött meg amerikába aztán miért kellett visszajönnie. És hogy higgyem el, hogy ez neki sokkal rosszabb, mint nekem, de jelen helyzetben nem teheti meg hogy ellentmond az apjának, mert mikor legutóbb veszekedtek, szintén egy lány miatt 3 éve, utána fater nagyon beteg lett és hogy ez nem történhet meg még egyszer, és hogy most szeretné megmutatni, hogy ő milyen fasza jó gyerek is tud lenni. Naszóval egy szó mint száz, Gill úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy ő is mártírkodjon egy sort, folytatva a családi hagyományt. Komolyan mondom, ezek a koreaiak nem is érzik jól magukat, ha nem szenvedhetnek. Nekik ez lételem. Folyamatosan csinálniuk kell a drámát. Valahogy mindig beüt a ménykiő, és akad valami ok, ami megakadályozza a normális párkapcsolatot. Az mondjuk alapban nem zavarna annyira, ha ezzel csak magának okozna bajt, de éppenséggel engem is magával ránt, mert addig hitegetett, amíg komolyan kezdtem hinni neki, és most elég rosszul érint, hogy az egésznek vége. Én a részemről tényleg MINDENT megtettem, tudjátok, hogy nem vagyok buta és tudok érvelni, de ilyen emberekkel szemben, akik már úgy hozzászoktak az önkínzáshoz, hogy szinte lételemükké vált, itt nem volt mit tenni. Egyébként persze valahol kicsit megértem. De teljesen szerintem sose tudnám megérteni.

Az a legnagyobb baj, hogy ez most hiába volt csak egy hét, az idő nem számít, az ember ha úgy van, akkor már nagyon nagyon rövid idő alatt is rohadtul érzi, hogy kihez való és hogy kivel lehetne boldog, főleg ha az a valaki még szítja is a tüzet rendületlenül. És ha vége van, azt nagyon nehéz elképzelni, hogy lesz-e még ilyen valaha, hogy találok-e még ilyet, akivel ennyire összeillünk, akinek ennyire tetszem, aki (egy dolog kivételével) ennyire mindent megtesz és még többet is, mint amit az ember elvárna és tényleg figyel mindenre, és mindig meg tud lepni valamivel. Vagy ha találok is, akkor mikor. Mert persze most jöhetnének a vigasztaló szavak, hogy fiatal vagy még előtted az élet, hát tudom én azt, de őt akkor is marha nehéz lesz felülmúlni bárkinek is, mert nemcsak megjelenésre volt teljesen az esetem de belül is és egyáltalán minden szempontból és ez még kölcsönös is volt. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz megint. Mert eddig még nem nagyon volt. Totál elment a kedvem attól is, hogy egyáltalán ilyet keressek, ez a többi srác, aki irogat, ezek Gill-hez képest semmi, annyit nem ér, hogy válaszoljak nekik. Szerintem egy időre takarékra teszem magam, amíg ezen túl nem leszek.

Bye~bye sweety~