Hogy nem beszélgetünk, az egy dolog, de ami jobban zavar, az az, hogy egy-s-más helyzetekben úgy érzem, mintha nem lennének segítőkészek, legyen szó tanárról vagy diákról.
Meséltem erről a TOEIC tanárról, Hong-ról, aki az angol tesztes órát tartja. Olyan szinten nem kedves, hogy már attól is elment a kedvem, hogy könyörögjek neki, szóval szerintem meg fog buktatni. Nem részletezem, hogy hogy jutottunk idáig, de én nem érzem olyan szinten hibásnak magamat, mint amennyire negatív elbánásban részesülök. Mindenre az a válasza, hogy nem / nem lehet / nem engedélyezem / nem érdekel. Jó, akkor engem sem. :D
Másrészt meg ebben az országban tényleg úgy bánnak a felnőtt emberekkel, mint a kisiskolásokkal. Ha egy percet késel óráról, már be vagy írva hiányzónak. Én meg főleg, mert G-vel kezdődik a családnevem, ami a koreai ABC első betűje. :(( H-val kezdődő nevűek bezzeg késhetnek akár másfél percet is. :-// Hát igazság ez?! Aztán ugye hadd ne soroljam a kolis szabályokat. Éjfélre vissza kell érni a koliba, mert éjfélkor ellenőrzik, hogy a szobában vagy-e. Csirkét meg nem lehet behozni, mármint csirkés kaját. Egyszer megfelejtkeztem erről, és az őr mint a sakál üvöltzött, hogy kifelé, meg hogy ha én Koreába jöttem, akkor be kell tartanom az itteni szabályokat. Najó, hát nem mintha ő bármit is tudna arról, hogy milyen külföldön élni. A külföldön élő koreaiak sem törik össze magukat, hogy alkalmazkodjanak, ezt már csak így mellékesen jegyzem meg.
Hálistennek, hogy azért van 1-2 ember, akivel jól ki lehet beszélni ezeket az ügyesbajos dolgokat (meg sokminden mást is^^). Az egyik a szobatársam, Ariána, akiről már sokat meséltem. vele az a legnagyobb probléma, hogy nem tudja beosztani a pénzét, és teljesen úgy kalkulál, hogy amíg nekem van pénzem, addig nincs gond, mert úgyis kisegítem. Mintha legalábbis házastársak lennénk. Nem tudom, hogy mikor mondtuk ki a boldogító igent, de ebből nekem nemrégiben elég nagy problémám volt, mert hiába "fenyítettem be" egy kicsit tavasz elején, nem lehetek vele folyamatosan elutasító és bunkó, tehát kénytelen vagyok néha engedni. Ő egyébként a nálam közelebbi barátait is folyamatosan pumpolja, meg a kevésbé közeli barátait is, és egyáltalán nem úgy éli meg, hogy ez valami negatív dolog, hanem hogy ez a szeretet-teljes összetartozás egyik kinyilvánulása, hogy az emberek kisegítik egymást a bajban. Én nem hiszem, hogy egy ilyen személyiség-jegyet alapvetősen meg lehetne változtatni, meg nem is hiszem, hogy ez nekem dolgom lenne, ezt inkább valamiféle velejáróként kell elfogadni, és úgy viszonyulni hozzá. Ezt leszámítva egyébként jófej, aranyos, jó humora van, kellemes vele együtt élni. És tényleg rengeteg mindent meg lehet beszélni vele, mert 90%-ban olyan a lelki beállítottsága, mint egy nyugati embernek.
A másik lány, aki közel áll hozzám mostanában, az Tamami, egy japán lányzó. Róla is meséltem már, magyar-koreai szakos Oszakában, ami a szülővárosa. Ugyanolyan ösztöndíjjal jött tavaly Koreába, mint én, csak ő a nyelvtanfolyamot Kwangju-ban végezte, és egyetemre jött ide Puszán-ba (idén márciustól). Tavaly bár ismertem már, akkor még nem sokat beszéltünk. Tavaly tavasz elején találkoztunk először a koordináción Szöulban , illetve egyszer eljött Puszánba tavasz vége felé, és akkor is találkoztunk egy pár óra erejéig. Aztán most márciustól, mióta idejött, van róla elképzelésem igazából, hogy ki ő, és azóta nagyon megkedveltem. :-)) Van három közös óránk, de sulin kívül is elég sokat találkozunk, és vele is bármit meg lehet oszatni. Neki sem nagyon tetszenek a koreai szabályok, és ő is mindig panaszkodik, hogy itt mennyire semmit sem lehet csinálni (vagy legfeljebb csak titokban). Elég érdekes, mert Európából nézve úgy tűnik, hogy Japán mennyire szigorú ország, Dél-Koreából nézve viszont úgy tűnik, mint a Szabadság Földje.
Hozzáteszem, a dolgokat lehetne fokozni. Áthelyezhetnénk például székhelyünket Észak-Koreába, ott aztán még az is mindegy lenne, hogy G-vel kezdődik a nevem, vagy H-val. xD Najó, ne viccelődjünk, szomorú dolgok ezek...
Ami azt illeti, van rengeteg szomorú / érdekes / hihetetlen / tanulságos / vicces és mindenféle egyéb elképesztő történetem, de mindegyiknek megvan az oka, hogy miért nem írom ki blogra. Mindenesetre személyesen lesz majd miről mesélnem, azt hiszem. :-))
Akinek még nem mondtam volna, július 2-án megyek haza, reggel, és este érkezem meg. 3-án Operettszínházba megyünk a családommal a Rómeo és Júliára <3, viszont 4-étől szabad vagyok, és szeretnék minél előbb találkozni mindenkivel. A részleteket majd még később megbeszéljük. Igazából még több mint egy hónap van addig, de én már teljesen rá vagyok hangolódva a hazamenetelre. :P
Ezen kívül mégvalamire rá vagyok hangolódva, ami pedig az, hogy jövő szombaton megyek JAPÁNBA!!! (Március óta van kiutazási vizumom, úgyhogy ez már nem akadály.) Bárkinek szívesen hozok szuvenírt, csak szóljatok. Oszakába fogok menni egyébként, és mivel Tamami Oszaka-i, felajánlotta, hogy aludjak náluk, bár ő nem jön velem most, de a családja fogad majd. Annyira aranyosak. :D Kicsit aggódtam, hogy hogyan fogunk majd kommunikálni egymással (én meg a család), de aztán kiderült, hogy Tamami anyukája tud valamennyire koreaiul, és a kishúga is tanul, úgyhogy nem lesz gond.
Holnap Pálffy Dóri jön Puszánba, őt biztos többen ismeritek. Jól eltöltjük majd ezt a hétvégét egész biztosan^^
A végére egy kép Tamamival. :)
És a szép tavaszi virágok. :D
Szia Mira!
VálaszTörlésÖrülök, hogy jól vagy!!:-) Meddig maradsz Magyarországon?
Hidd el, maximális megértem a gondjaidat. Én anno még az akkori Jugoszláviában, Belgrádban jártam középiskolába, mert a szüleim négy évet töltöttek kint tartós kiküldetésben és pont abban az időben, amikor én befejeztem az általánost. Júliusban mentünk ki, szeptemberben kezdtem az elsőt úgy, hogy alig pár szót tudtam szerbül, az is a kenyérre meg tejre, meg az üdvözlésekre korlátozódott. :D Szóval gyakorlatilag nem tudtam semmit. Pár angol szóval kommunikáltam az osztálytársaimmal, de az akkori angoltudásom szerintem azon a szinten volt, mint a mostani japán és koreai. :D LOL Senkit sem ismertem, nem tudtam velük beszélni, utáltam az egészet, haza akartam jönni. A húgom ugyanígy, csak ő még akkor az általánosba járt. Így ment ez kb. a második év közepéig, akkor kezdett rendeződni a helyzet, amikor már tudtam rendesen beszélgetni velük. Egészen addig nagyon kívülálló voltam az osztályban.
VálaszTörlésDe hidd el, hogy mire a sulinak vége lett, igazi barátságok születtek, olyanok, akikkel utána még hosszú-hosszú évekig tartottam a kapcsolatot és amikor a négy év letelt, már ott éreztem magam "otthon", nem Magyarországon, és nagyon nem akartam hazajönni. :D
Szóval kitartás, hidd el, hogy javulni fog a helyzet, adj neki időt!
Bocsi, hogy csak így ismertlenül ide pofátlankodok :D Most találtam rá a blogra és kb fél nap alatt végig olvastam. (Ahelyett, hogy vizsgára tanulnék)
VálaszTörlésMost egy kicsit irigyellek, hogy így ki tudtál jutni ennyi időre. Egyik nagy álmom, hogy kint lehessek vagy Jabánban, vagy Dél-Koreában. (Elég cskély az esélye,de optimista vagyok. Nyelvérzékem ama béka feneke alatt 20m-re. Szóval nyelvi korlát az nagyon erős XD)
De így az írások és képek álltal egy kicsit oda reóültem én is.(Nyelvérzék nuku, de a képzelőerőm az szárnyal :)) )
Szóval csak szeretném hálám kifejezni, hogy megosztottad a kintléted történéseit.
Kriszti: Köszi! Azt hiszem, elég sokáig.
VálaszTörlésViki: Köszönöm szépen a bíztatást. Nem is tudtam, hogy Szerbiában éltél, igaz, ha tudtam volna, akkor biztos nem meséled el. :-))
Ilovász: Nagyon szívesen, örülök, hogy teszenek az írásaim. Drukkolok neked hogy kijuss egyszer vagy ide vagy Japánba (vagy akár mindkét helyre). Én azt hiszem, hogy ha az ember valahová igazán el akar jutni, akkor oda sikeül is, csak idő kérdése. :)